GA2 írta:
Érdekes. Én mi az előnye a régi megoldásokkal szemben (G2=>+Ut; ultralineár)?
Miben jobb, vagy miben mérhető a javulás?
Pár előny:(már egyszer megírtam kicsit részletesebben, de közben kávézgattam stb.-és kiléptetett a rendszer, elveszett a hozzászólás.
)
Nem kell katódkondenzátor, mert a katódkomplexumon kialakuló visszacsatolások-ból ami a vezérlőrácsra negatív visszacsatolásként hat, az a segédrácsra pozitív visszacsatolásként hat (arányosan felerősítve). Ezek egyensúlya fontos kérdés. Ugyanakkora leadott teljesítményhez kisebb rácselőfesz és kisebb vezérlőjel kell, kisebb a cső nyugalmi árama, ezáltal kisebb a kimenőtrafó egyenáramú gerjesztése. A váltóáramú gerjesztés ugyanakkor nagyobb, mert a segédrácson is vezérlés van, ennek árama fázisban egyezik az anódárammal, ezáltal növelve a tetróda meredekségét. Amikor a vezérlőrácson a pillanatnyi lezáró feszültség már olyan magas (nagy negatív vezérlésnél), hogy normálisan itt már nem lineáris a cső (a magas anód és segédrácsfesz miatt), akkor a kompenzáló trióda lehúzva a segédrácsfeszt is, javítja a linearítást. A hangja a hagyományos kapcsolásokhoz képest (triódás kötést is beleszámítva) ahhoz hasonlítható, mint amikor borongós időben hirtelen kisüt a nap. Javul a magas átvitel, feszesebb lesz a mély, nem kényes a kimenőtrafóra, hangszóróra, ami bizonyára a dumping faktor javulása miatt van. Ahhoz a kapcsoláshoz, amelyiken kimenőtrafó terv is van találtam pár oszcillogrammot. A kimenő viszonylag kicsi fő induktivitású (ami már a menetszámokból is sejthető és a 100 Hz-es oszcillogrammon megfigyelhető), ennek ellenére nagyon jók, élethűek a mélyek. Elsősorban jazz-re, kamarazenére lett tervezve, de meggyőzően tud szólni nagy zenekarral is. Látható, hogy kiváló a 10 Khz felfutása - lefutása, és nem hatja meg egy kis reaktív terhelés.